Jégcsap-meló



/A Pennát a kézbe! blog gyakorlati feladatára készült munka./



– Úgyse mondasz fel! – csivitelte a barátnőm, Ila olyan hangon, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, kinek az oldalán áll?

– Dehogynem! Most már betelt a pohár, elegem van! – puffogtam, bár tudtam, hogy ma még úgyse merem megtenni. 

Ila szerencséjére egy kis időre elállt a szél, így nem kellett válaszolnia.

A másik oldalamon – köztünk kis helyet kihagyva – lógó Kut már egy ideje hallgathatott minket, mert mikor újabb fuvallat érkezett, korholó, mély kondulással szólalt meg:

– Inkább a munkával foglalkoznának, hölgyeim, a szájuk jártatása helyett.

– Már megint kezdi… – sóhajtott fel lemondón barátném. 

– Maga jobb, ha nem is mond semmit, Ila! A héten is átlagon aluli volt a teljesítménye. Már a Főnök is megjegyezte, hogy fogjam magát szigorúbban. Példát kéne vennie rólam. Múlt héten – hangja csengőbb, büszkébb lett – harmincnégy bámulást és húsz csöppenést csináltam! Abból hármat nyakba! – S mintha demonstrálni akarná, hogy igenis képes ekkora teljesítményre, lepillantott a kisboltunk előtti járdára, és egy apró, jeges vízcseppet préselt ki magából, egyenesen az üzlet előtt megálló, táskájában kotorászó nő kezére. 

Ila érezhetően zavarba jött. Múlt éjjel a hajnali szélben suttogva bevallotta, hogy neki csak tíz bámulást és hat csöppenést sikerült gyűjtenie.

– Na, ide figyeljen, Kut! – pendültem fel élesen. – Lehet, hogy ön a brigádvezető, de akkor is igazságtalan, hogy ugyanolyan teljesítményt vár attól, aki más körülmények között dolgozik, mint maga! Láthatja, hogy amiatt a fa miatt Ila szinte állandóan árnyékban van. Mégis hogy volna képes ugyanolyan csöppenés-értékeket felmutatni, mint maga? Megmondaná?

– Az nem mentség! Itt kérem, teljesíteni kell! A munka az alapja mindennek. Nézzék meg Ebikét, a kisasszony olyan bámulási mutatókat produkál, hogy vasárnap megkapja A Hónap Legszebb Dolgozója címet. 

– Ebi már majdnem a bejárat felett van. Persze, hogy őt bámulják meg a legtöbben – vitatkoztam még, ám elhallgatott a szél, így már csak magamban dohoghattam.

Csöndben végeztük a dolgunkat. Tündököltünk és próbáltunk minél több csöppenést produkálni. Most, hogy közeledik a tavasz, ez lett az egyik legfőbb munkánk. Télen persze nem így volt, nőnünk kellett, beleadva apait-anyait, de mind tudtuk, hogy az csupán a felkészülés ideje. Aki akkor minél hatalmasabbra nőtt, annak végig több esélye volt bámulásokat gyűjteni, most pedig nyilvánvalóan tovább fogja bírni a robotot, mint véznább társai. Mindig csak a meló!

Lassan besötétedett, mi is leállhattunk végre. Már alig-alig jártak emberek az utcán, ők se néztek már felfele, csak sapkájukat szorosan a fülükre húzva siettek haza. Az éjszaka édes, az éjszaka a mi barátunk. Az a néhány óra, ami alatt nem kell dolgoznunk, amikor nem kell minden percünket feláldoznunk a munka nemes oltárán, hogy beteljesítsük létünk célját. És hogy a Főnök, az Évszakok Váltakozása megdicsérjen minket. 




Reggel a hajnal első, minden egyes nap egyre korábban érkező sugaraival ébredtünk mi is. Várt a kötelesség. 

Nem sokkal később megérkezett a boltos néni. Szotyolát tett a bolt előtti fára akasztott madáretetőbe, majd megfordította a táblát a bejárati ajtón: NYITVA. Mi pedig munkához láttunk. 

Persze a délutánig eltelő időben a kis zöldséges sarkán, az eresz kanyarulatában munkacsoportot alkotó társaink megint túlteljesítettek minket. Kut szokás szerint velük példálózott, hogy ők páran jóval több bámulást gyűjtöttek, mint mi, a csatornán egyesével függők. 

– Mert maguk csak lógnak a munka alól – s hosszú, vaskos méretéhez illő bongással felkacagott. 

Ila egészen összehúzta magát mellettem. Aztán mikor egy kislány megállt a kirakat előtt, hogy orrát az üveghez nyomva vágyakozón pillantson a benti gyümölcskosár felé, nem tétlenkedett. Bizonyítani akart. Összeszedte minden erejét, ami a folytonos árnyékban maradt neki, s útjára engedett egy hideg kis cseppet. De elhibázta, az csak a lányka kapucniján landolt. Kut, csak hogy megmutassa, hogyan is kell ezt, tökéletes időzítéssel, még mielőtt a gyerek továbbindult volna, a sálja fölé, nyaka pelyhes bőrére, ahol a két varkocsba elválasztott haj kettéválik, juttatott egy jeges vízcsöppöt. Riadt odakapás lett az eredmény.

– Ha a csepegés nem megy, legalább gyűjtsék a bámulásokat – vetette oda. 

– Mindent megteszünk, maga is tudja – vágtam vissza.

– Akkor igyekezzenek jobban. Nem elég jók a mutatóik. 

– Mégis mit vár? Mióta fagypont fölé ment a hőmérséklet, az emberek azt hiszik, máris tavasz van. Mindenki a „madarak énekét” hallgatja és a „táncukat lesi” – affektáltam, jelezve, mennyire elegem van ezekből a komisz versenytársakból.

Mindannyian lenéztünk. Láttuk, hogy több ember is megtorpan egy pillanatra, hogy a madáretető körül repkedő vagy a kiszóródott magokat a földről csipegető jószágokat nézze. Egyáltalán, kinek van annyi esze, hogy egy bolt elé, az utcára madáretetőt tegyen? Vagy legalább ezek a szárnyas dögök félhetnének az emberektől. De nem, ezeknek csak az jár a fejükben, hogy megtömjék a begyüket és szaporodjanak. Az emberek meg élvezettel nézik kergetőzésüket.

– Magának mindig csak kifogásai vannak. Dolgozna inkább.

– Nagyon jól tudja, mekkora a teljesítményem! – vágtam vissza élesen csendülve. – Mikor megjelentek az első rügyek, akkor is hoztam az előző heti bámulási szintet.

Magabiztos voltam. Volt mire, ezért is mertem szájalni. A második legjobb voltam a brigádban, pedig hiába voltam átlagos hosszúságú, meglehetősen karcsúra sikeredtem. És gyakran vetült rám az előttünk álló villanoszlop árnyéka is. 

– Ha ennyire ügyes, tanítsa meg a barátnőjét is, kedveském! – Azzal Kut megállított egy szerelmespárt, s élvezte, ahogy a barátjába karoló, nagy sálba burkolózott leány csillogó szemekkel mutogatja a fiúnak, merre nézzen. 

Lányok és gyerekek... Olyan szentimentálisak. Velük a legkönnyebb. Bezzeg tél közepén, akkor egy üzletembert állítottam meg! Még az épület mögötti brigádsorba is eljutott a hírem! Egy kicsit talán még Kut is örült, hogy az övébe tartozom. 

– De… - kezdtem volna, ám a szél elhallgatott.

Percek múlva hallottam csak meg Ila vékonyka csilingelését:

– Köszönöm, hogy megvédtél. De nem kellett volna. Még a végén rád száll. 

– Szálljon! – pendültem dacosan. – Akkor felmondok! Most már tényleg felmondok! Én nem fogok ebbe beledögleni! Veszett ügy, ennyi.

– Azt nem lehet, te is tudod. Nekem se tetszik, de nem lehet másként. Nyugodj bele, ahogy mindenki. Légy jó, Ava!

Nem válaszoltam, csak a többiek csengését vitte tovább a szél. Ilának igaza van… Folyton csak jár a szám. De nem teszek semmit. Talán tényleg jobb lenne belenyugodnom, ahogy mindenki másnak. Elnéztem a járda széli bokrok alatt gubbasztó hókupacokat. Jön a tavasz, ők is félnek tőle. Egészen behúzódtak az árnyékba. Alig jutott már nekik figyelem. Tegnap még egy komisz kölyök nyúlt a piszkos, latyakos hóért, hogy a társa kabátjához vágja, de ma már ez sem történt meg. Mi meg itt robotolunk egész nap, de érezni, haldoklik az egész. El kellene fogadnom, és igazat adni Kutnak, a mi dolgunk, hogy erőnk utolsó cseppjéig felhívjuk magunkra a figyelmet, életben tartsuk a Telet. Ennyi és nem több.

Aznap már nem vitáztam többet. Csöndben végeztem a munkám. Már nem hangoztattam, hogy felmondok. Úgyse lehet. Persze, néhány napja még hogy ábrándoztam, titkon végiggondoltam a remek mutatóimat, s elképzeltem, mekkora visszaesés lesz majd a brigádnak a hiányom. Ma pedig… Ilának igaza van. Lehetetlen.

Ránk sötétedett, nyugtalan álomba merültem. Hűvös szél simított végig köztünk, én pedig barátném halkan csilingelő suttogására ébredtem fel.

– Ava, ébren vagy? 

– Hm? – kérdeztem vékony, álmos hangon.

– Te tényleg fel mernél mondani? – hangjában remény csendült.

– Jaj, Ila, aludj már, holnap vár a munka.

– Nem tudok, Ava. Te azt mondtad tegnap, hogy igenis nem fogod az életedet adni a munkáért, hogy felmondasz. 

– Igen, igen, ezt mondtam – dünnyögtem álmosan, és azt kívántam, bár elállna a szél, és Ila csöndben maradna. 

Szerencsém lett, de nem tudtam visszaaludni.




Nyúzottan ébredtem, nem ment aznap a munka. Egész délelőtt csak egy gyerek nézett meg, és egy lassú öregasszonynak cseppentem a kezére. Szánalmas teljesítmény. Pedig a Nap is erősebben tűzött, mint eddig bármikor.

Kora délután aztán egy csapásra eltűnt az álmosság a levegőből. Vészjósló nyekergő, recsegő hangot hozott a szél az ajtó fölötti szakaszból. Még a csepegést is abbahagytuk, ahogy feszülten figyelni kezdtünk. Nem, az nem lehet! Mind tudtuk, hogy bekövetkezik egyszer, de mind abban bíztunk, hogy majd csak hosszú napok, sőt, talán hetek múlva. A nyekergés erősödött... 

A hangos roppanásba belerezgett az ereszünk. Oda se mertünk nézni, csak akkor nyitottuk ki a szemünket, amikor meghallottuk a becsapódás jellegzetes, millió darabba törő hangját. Csak bámultuk halott brigádtársunk tetemének számtalan apró szilánkját. A munka első áldozata. A Tél nyugosztaljon, Ebi. 

Némán hullajtottunk egy-egy cseppet érte. Senki nem beszélt, mindenkit hatalmába kerített az elkerülhetetlen látványa. Még Kut is hallgatott.

Kábultan, elgondolkodva tettem a dolgom. Még arra sem emlékeztem, mikor zárt be a boltos néni. Végignéztem az eresz teljes során. Hatalmas lyuk tátongott ott, ahol délelőtt még Ebi lógott. Mindenkit megült a keserű, lemondó hangulat. Eszembe jutottak Ila szavai, melyeket éjszaka suttogott el, és Kutra tekintve láttam, hogy még ő is fél.

Hirtelen jött az ötlet. Elég volt egy pillantást vetnem az utcán közeledő kisfiúra és édesanyjára. A gyerek mind az öt évével lelkesedett a bokor alatti hókupacokért, a gyér gazban kapirgáló verebekért, s míg egyik kezével az anyukájáét fogta, a másikról levette a kesztyűt és kitartotta oldalra, a szomszédos épület ereszéről lógó társaink alá, arra várva, hátha kap egy hideg cseppet tőlük. 

Figyeltem és vártam. Már kész volt a tervem. Koncentráltam, hogy jó legyen az időzítés. A kissrác anyukájának csacsogott, ahogy közeledtek, de a keze végig nyújtva maradt. Most!

Telibe találtam a tenyerét!

– Juj! – Torpant meg, meglepődve, majd vidám mosollyal nyújtotta anyukája felé csupasz kezét. – Nézd, anya! – Az asszony mosolygott.

Utána a fiú felemelte a fejét, hogy megkeressen. Most, hogy már döntöttem, mintha a természet is mellém állt volna. A délutáni utolsó óra napsugara rózsaszínes fényt kölcsönzött nekem. Egyenesen rám sütött. Tündököltem, ahogy talán még soha. Sikerülnie kell! Minden porcikám reszketett az izgalomtól. Éreztem, hogy a többiek is engem néznek. Ila hangja a köztünk végigcikázó széltől ugyanolyan reménykedőn csilingelt fel, ahogy éjszaka. A várakozás utolsó pillanatai a legszebbek. Mindjárt!

A kisfiú keze felemelkedett, tömpe ujja egyenesen rám mutatott, hangja kérlelő volt:

– Anya! Vedd le nekem azt a jégcsapot! 

A nő is felém emelte a fejét. Győzködni sem kellett. Körülnézett, majd kihúzta a földből az egyik járda mellé ültetett, fiatal fácska támaszául tavaly odaszúrt karót. 

– Ne állj alá! – figyelmeztette a gyereket, aztán a fal és közém illesztette a botot.

Néhány elrontott mozdulat, némi nyújtózkodás, és reccs! Akkorát csapott rajtam, hogy elrepültem a bokorig. Egy kicsit megsérültem, de a csúcsomra nagyon vigyáztam, az ép maradt és szép. 

A fiúcska hozzám szaladt, felkapott, kesztyűs kezével letörölt, majd vidáman mutatott az édesanyjának, aki visszaszúrta a botot.

– Köszi, anyu! – Neki most nem számítottak a madarak, a friss rügyek, a rég felolvadt pocsolyák. Csak a Tél számított.

Hamarosan már csak meleg tenyerét és éles kis fogait éreztem. Tudtam, hogy nem sokára vége.

A fiú kézen fogta édesanyját, hogy tovább induljanak. Ahogy távolodva felpillantottam Ilára és Kutra, már biztos voltam benne, hogy megérte.


Share:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése